2014. december 30., kedd

~Zárás

Kedves Olvasók!
 Én a designer vagyok ezen a blogon de Szandi megkért hogy én jelentsen be.Gondolom sokan láttátok hogy Augusztus óta nem volt új fejezet.
Sajnos nem is lesz több.Átvettem a blogot de nem tudnám folytatni a történetet.
Még 2015-ig lesz elérhető a blog utána törlésre kerül.Bár ez még nem teljesen eldöntött......
Szóval:
To Be Continued.........

2014. augusztus 7., csütörtök

~Chapter 4

Gyönyörű napsütéses szombatnak ígérkezett, megfelelő alkalom arra, hogy a nagyvárosi rohanásban a családok együtt tölthessenek egy kis időt. Sokan ki is használták – elmentek a gyerekekkel a parkba, fagyizni vagy csak úgy egyszerűen sétálgatni a városban, élvezve a dalos pacsírták szakadatlan éneklését. Ezek a boldog emberek, sajnos, nem az én családomhoz tartoztak. Anyának vissza kellett mennie dolgozni, én pedig ott ültem a párkányon, elegendő lelkierőt gyűjtve ahhoz, hogy felhúzzam a bakancsomat és végre elinduljak feladni a levelet.
Már éppen kiléptem a házból, amikor megéreztem, hogy valami hiányzik. Édesanyám a kabátot mondta volna, ugyanis az idő csalókás volt, hiába süt hét ágra a nap, azért még mindig csak március volt. De én egyáltalán nem erre gondoltam.
Az órám! Levettem, amikor kezet mostam az ebédhez!” - fedeztem fel magamban, majd visszarohantam a fürdőszobába és újra a csuklómra csatoltam. Most már sokkal magabiztosabban léptem ki a bejárati ajtón és indultam el a szomszéd utcában lévő postaládához. Ahogyan kiértem a hatalmas fűzfák takarásából, kicsit erősebben megcsapott a tavaszi hideg szellő. Talán mégis kellett volna az a kabát. De mindegy, csak bedobom a levelet és már megyek is haza. Befordultam a szomszéd utcán és távolban már láttam a pirosló dobozt amire egy óriási boríték volt pingálva. Összehúztam magam, hogy a szél a lehető legkevesebb testrészemet tudja ingerelni. Odavánszorogtam a postaládához és bedobtam a levelet, majd elindultam hazafelé. Utam alatt végig lehorgasztva tartottam a fejemet és lépteimet figyeltem, mintha valami nyomná a vállam. Valójában nyomta is, hogy nem élvezhettük ki a hétvégét anyával. De még itt a vasárnap is, igaz nem olyan felpezsdült a társadalmi élet még ma, de talán tudunk valamit együtt csinálni. Ábrándozásomat egy kisebbfajta teherautó kereikenek csikorgása szakította félbe, ami közvetlenül mellettem parkolt le az útpatkánál. Ijedtemben felnéztem és a járműben egy fiatal férfit láttam, az anyósülésen pedig egy fiút. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, talán csak pár evvel.

–Walter! Gyere gyorsan, hatalmas baj történt! - mutatott ki a sofőr idegesen, hogy menjek már oda.
Egy pillanatig haboztam csupán. Nem ismerem ezt az embert, akkor meg honnan tudja a nevem? De ott van mellette az a fiú...A gyerek látványa pont elég volt ahhoz, hogy egy minimális bizalmat gerjesszen bennem a férfi iránt, ezért kicsit bátortalanul ugyan, de elindultam feléjük.
–Szörnyű dolog történt, Walter! Az anyukád balesetet szenvedett! - magyarázta levegőért kapkodva.
–Micsoda? - értetlenkedtem.
–Minket küldött, hogy vigyünk el hozzá a kórházba. Gyere, szállj be! Thomas mellett lesz helyed! - ajánlotta fel és azzal együtt már nyitotta is a kocsiajtót.
Hezitáltam, de aztán megláttam a fiú arcát, ami nem tanúsított semmi félelmet sem. És mi van ha igazat mond? Ha anyát baj érte és ha most a hatodik érzékemre hallgatok, akkor nem tudom őt majd megtalálni a kórházban?
–Rendben. - nyögtem ki végül, majd beszálltam az autóba, amiről akkor még nem is sejtettem, hogy maga az ördög vezeti, Gordon Northcott.

2014. augusztus 6., szerda

~Chapter 3

1928. március 10.
Már megint ez a borzalmas rémálom. Az éjjel négyszer is fekeltem miatta, minden alkalommal átizadva a pizsamapólómat. Ez most már mindig így lesz? Anya szerint telihold van – ő is felkelt velem éjszaka, mert ébredéseimet sikításom is kísérte. Milyen férfias. Annyira rémült voltam az álmok után, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha egy hatalmas tócsa lett volna a lepedőn, de szerencsére idáig még nem jutottunk. Szorosan átöleltem édesanyámat és a mellkasához bújtam. Lassan befeküdt mellém az ágyba és együtt visszaaludtunk. Ezenkívül még egyszer ébredtem fel azon az éjjelen.

Az ablakomon bevágó verőfényes napsütés ébresztett, ahogyan szemhéjamon keresztül ingerelte pupillámat. Kinyitottam a szemeimet, körülnéztem, majd miután nem találtam senki mást a szobában, félre löktem a takarót, hogy leellenőrizzem, nem következett-e be a legrosszabb. Kisgyermekkoromban többször is előfordult, hogy bevizeltem, ha nagyon megijedtem valamitől. Megkönnyebbült szívvel nyugtáztam, hogy most semmi ilyesmiről nincs szó. Kinyújtóztattam minden végtagomat, ugyanis eléggé elgémberedtek, hiszen egész éjszaka összegömbölyödve bújtam anyámhoz. Kiszálltam az ágyból és elindultam a konyhába, ahol az asztalon már a szokásos reggelim várt, de most egy kicsi, ajándékos doboz is kiegészítette. Arcomra mosoly ült és egyetlen szempillantást alatt elfelejtettem a hátam mögött tudott, nyomasztó éjszakámat. Leültem az asztalhoz és óvatosan felnyitottam a doboz tetejét. Egy óra. Nem volt túl mutatós, sőt kifejezetten réginek tűnt, de emiatt nem bánkódtam, kiskorom ellenére pontosan tudtam, milyen anyagi körülmények között élünk. Kivettem az órát a tokjából, majd a fény felé fordítva körbeforgattam, hogy jobban szemügyre vehessem. Az ékszerben való merengésemet egy hang törte meg, ami a hátam mögül érkezett.

–Tetszik, kincsem? - kérdezte édesanyám bizakodva.
–Igen, nagyon. Köszönöm szépen. - fordultam mosolyogva felé, átöleltem, majd egy hatalmas cuppanós puszi nyomtam az arcára.
–Ez egy nagyon különleges óra. - mondta melegen.
–Miért? - kérdeztem, reménykedve, hogy minimum egy másik bolygóról származik.
–Ez egy családi ereklye. A dédnagyapád vette még nagyon-nagyon régen és azóta apáról-fiúra száll. - magyarázta, miközben segített a csuklómra csatolni.
–Szóval akkor...ez az apukámé volt? - a szemeim a háromszorosára nőttek.
–Pontosan, kincsem. - anya szemme könnyekkel telt meg.
–Köszönöm! - megöleltem, kicsit erősebben, mint terveztem, de nem tehettem róla. Soha életemben nem kaptam még szebb ajándékot. Egy óra az apámtól, sőt az ő apjától és még annak az apjától is! Végre van valami, amihez kötni tudom őt. Ami biztosítja, hogy ő mindig ott lesz velem, bárhová vet is a sors.

A nap hátralevő részében élveztem a drága, lustálkodós szombatot. Átmentem Clintonék-hoz a szomszédba, mint minden szombaton, de ezúttal én voltam az, aki egy kicsit kérkedett az „új” holmijával. Vagyis csak úgy visszafogottan, nehogy megbántsak senkit. Annál édesanyám azért sokkal jobban nevelt engem. Marc-on látszott, hogy nincs oda az ajándékomért, de ez természetes volt, hiszen neki milliószor szebb játékai és ruhájai voltak. Az apukája rendőr és elég sokat vitt haza havonta. Talán mi is sokkal jobban élnénk, ha a papa még itt lenne, mármint úgy igazából, nem csak , mint egy szimbólum. Amíg én Marc-cal kergettem a kutyákat az utcán, addig anya előkészítette az aznap esti mozira szánt ruháimat és komótosan kivasalta az ingemet és nadrágomat, majd az övéit is. Éppen a jegyeket kereste elő a táskájából, amikor megcsörrent a vezetékes telefonunk.

–Halló, Christine Collins. - vette fel anya egy hirtelen lendülettel a kagylót.
–Christine, itt Amy. Annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom, tudom, hogy terveid voltak az estére, de be kell jönnöd dolgozni. - vallotta be a hölgy hívásának okát.
–Mi? De hát mi van Carollal? - értetlenkedett édesanyám.
–Anne-nel mindketten betegek lettek. Állítólag valami járvány van. - magyarázta Amy a vonal másik végén.
–Anya kitekintett az ablakon és nézett egy darabig, ahogyan önfeledten játszom Marc-cal és a skótjuhászukkal, Molly-val.
–Rendben, megoldom. Találkozunk a központban. - mondta anyám kelletlenül.
–Beletemette kezeibe az arcát és megengedett magának egy könnycseppet. Sok hónapnyi spórolás után végre megengedhettünk magunknak egy jelentősebb mozi film megnézését és neki vissza kell mennie dolgozni. Ez így nagyon nem igazságos.
–Miután átöltözött utcai ruhába, kijött hozzám és megkért, hogy menjek be vele egy percre. Egyetlen szó nélkül otthagytam Marc-ot és készségsen bementem anyával a lakásba.
–Walter, édesem, tudom, hogy te kérted, hogy menjünk el ma este moziba, de attól tartok, ez nem fog menni. - vallota be nehezen anya.
–De hát miért? - kérdeztem kicsit elszontyolodva, sokkal kevesebb szomorúságot mutatva, mint amekkora valójában nyomta a vállamat.
–Most hívott Amy, vissza kell mennem a telefonosközpontba. - magyarázta, miközben rövid, barna hajamat simogatta.
–Nem baj, majd legközelebb. - nyögtem ki, belátva, hogy hiába lenne minden próbálkozásom, ha dolgoznia kell, hát dolgoznia kell.
–Szeretném, ha elvinnéd a leveleket a postára, amiket Jim bácsinak írtam. Nekem sajnos nem esik útba. - kérlelt engem.
–Rendben, persze. A nagy postára? - kérdeztem vissza.
–Nem, dehogy, oda nem engednélek egyedül, kincsem. Csak ide, két sarokkal arébb a postaládához. - mondta mosolyogva.
–Rendben. - bólintottam, majd átöleltem édesanyám gyönge testét.
–Vigyázz magadra Walter! - puszit nyomott a homlokomra.
–Mindig vigyázok. Tudod, nem félek semmitől...kivétel az álmom. - vallottam be restellve.
–Ne félj, elmúlik majd. Na de mennem kell, szia édesem! Anyám kilépett a házból és én az ablakból figyeltem, ahogyan rövidesen felszáll az érkező buszra és elhagyja az utcát. Akkor még nem is gondoltam, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor láttam az édesanyámat.
  

2014. augusztus 5., kedd

~Chapter 2

   – Állj a falhoz! - utasított anyám, szinte lerángatva az étkezőszékről. Mára egy megrögzött mániájává vált, hogy minden pénteken leméri a magasságomat a hálószobánk ajtófélfáján. Ekkor még egy idióta rögeszmeként gondoltam erre az úgynevezett hagyományra, de most már tudom, anyám egy zseniális elme. Vagy inkább csak egy nagyszerű édesanya.
Muszáj ezt mindig? Kétlem, hogy nőttem volna egyáltalán karácsony óta. – duzzogva hagytam ott majdnem üres műzlistálamat az asztalon és belátva, hogy nincs menekvés, készségesen a megszokott helyre álltam és kihúztam magam. Anya kezében egy vonalzó volt, amit a fejem búbjához helyezett, majd a másik kezében lévő ceruzával meghúzta a jelzővonalat és aláírta az aznapi dátumot. Március kilenc.
Na látod, bogaram, egy egész centivel nagyobb vagy! - mondta kicsit hangosabban és kicsit vidámabban, mint amire szükség lett volna.
De most már gyere, elfogunk késni. – csókolta meg a homlokomat és visszament a szobánkba, hogy előkészítse nekem ruháimat.


Miután elkészültünk kéz a kézben kisétáltunk a házunkkal szemben álló buszmegállóba. Éppen csak, hogy elértük a patkát, a busz megérkezett.

–Jó reggelt Mrs Collins! Walter! - biccentett kedvesen Mr Archler, a sofőr, miközben én egy kedves mosollyal nyugtázva felmutattam a bérletemet, majd hátrafurakodtam és kerestem magunknak két ülőhelyet. Általános iskola. Idén végzek az elemi iskola harmadik osztályával és szerencsére elég jól megy. Anyu szerint, egyszer majd feltalálok valami nagy dolgot vagy akár kijutok a Holdra. Na persze, minden anya ezzel bíztatja a gyermekét a tanulásra. Az út az iskoláig mindig nagyon gyorsan elment, a házak és a táj összemosódott a szemeim előtt, ahogyan keresztülhajtottunk a városon. Nem beszéltünk anyával, még mindkettőnknek reggel volt. Húsz perc buszozás után édesanyám felállt a helyéről és megfogta a kezemet, hogy elkísérjen a leszállóajtóig, el ne essek a nagy fékezésektől. Kirángattam a kezemet a szorításából, talán kicsit ingerültebben, mint kellett volna, de akkor, utáltam még mikor ezt csinálta. Nagy vagyok már, nem esek el. Természetesen, amint elindultam egyedül az ajtóhoz, a busz egy hatalmasat fékezett és én a földre buktam. Anya utánam sietett és felsegített.
Na ezért kell megfogni a kezemet. - mondta egy sokat mondó pillantással. A busz megállt az iskola előtt és egy cuppanós puszi kíséretével leszálltam a járműről. Megfordultam és néztem anyát eltűnni a felszálló emberek tömkelegében. Ő tovább ment, a belvárosban dolgozik a telefonközpontban. Fontos beosztása van, legalábbis a műszakbeosztás szerint. Természetesen mindig ő az aki éjszakázik, de anyagi szempontból nagyon kellett nekünk az a túlóra. Amióta édesapám elment, az addig sem valami kedvező havi jövedelmünk is a negyedére csökkent. Mikor a busz kifordult a sarkon, elindultam az iskola bejárata felé, ahol a barátaim már vártak.

A megszokott időpontban, délután négy órakor anya már az iskola előtt várt, mosolyogva.

–Mi volt a suliban? - kérdezte kedvesen és átfogta a vállaimat, ahogyan a buszmegállóhoz sétáltunk.
–Semmi különös...A dínókról tanultuk. Ja és verekedtem Billy Monkovsky-val. - valottam be, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
–Mi történt? - kérdezte anyám egy cseppnyi aggodalommal az arcán.
–Megütött. - sütöttem le a szememet.
–Visszaütöttél?
–Bólintottam.
–Helyes. - ezen a kijelentésén eléggé meglepődtem.
Látva frusztrációmat, folytatta.
–Első szabály, nem emlékszel? Soha ne kezdd a bunyót, de mindig te fejezd be! Miért ütött meg?
–Mert megütöttem. - húztam el a számát.
–Te ütöttél először? De hát miért? - megálltunk és anya lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézhessen.
–Azt mondta, hogy apa azért ment el, mert nem szeretett. - legszívesebben sírtam volna, de minden felgyülekvő érzelmemet visszafojtottam.
–Szívem, ez nem igaz. Te is tudod, hogy a papa a mennyben van. - magyarázta édesanyám kivörösödő szemekkel.
Bólintottam. Ahogyan feltörtek szomorú emlékeim apám halálával kapcsolatban, rájöttem, hogy édesanyám még itt van velem, ezért félretettem minden gőgömet és újra kisfiúként szorosan megöleltem.
–Holnap elmegyünk a moziba? - kérdeztem reménykedést színlelve, de már tudtam a választ.
–Hát persze kincsem. - anyám arcára hatalmas mosoly ült. – Hát persze. 

2014. augusztus 4., hétfő

~Chapter 1

1928. március 09.
Tejfehér köd ült a szobára. A helyiséget megtöltötte ezernyi apró kis lélegzetvétel hangja, egyre csak szaporábban kapkodva oxigénért. Reszkettem a félelemtől, na és a csontig hatoló hidegtől. Különös szag terjengett a levegőben. Leginkább az ammónia átható bűzére emlékeztetett ; csak remélni tudtam, hogy nem valami őrült zseni titkos rejtekén vagyok, mint abban a darabban, amit anyámmal tegnap néztünk a színházban. Utáltam a színházat, pláne tegnap amikor féltem utána hazamenni a sötétben, hiába nem voltam egyedül. Az Istenért sem vallottam volna be senkinek, mennyire félek. Most egészen más volt a helyzet. Mindenem odaadtam volna, csak hogy valakinek elsírhassam kétségbeesésemet. A terem ajtaja hirtelen egyetlen éles nyikorgással kitárult. Szívem jéggé dermedt. Még mindig hallottam a többi aprócska hang zihálását, de már valamiféle állat által kiadott segélykiáltással is vegyült. Kotkodálás? Városi gyerek vagyok, de a tyúkok hangját bárki felismeri. Igazam lett, legalább fél tucat szárnyas kezdett veszettül szaladni felém. A ködtől, csak akkor láttam őket, amikor az egyik barna tojó félelmében véletlenül megcsikarta csupasz bokámat, ami kikandikált szegényes nadrágomból. Mikor az állatok lenyugodtak, hirtelen a többi hang is eltompult. Egyetlen zaj zavarta még a fülemet ; egy testes ember léptei, ahogyan bakancsa alatt ropogott a friss széna. Egyre közelebb és közelebb éreztem a hangot. Tudtam, hogy még pár lépés és elér engem. Ő is pontosan tudta és azt is, hogy mit keres. Rettegéstől teli lidérces álmomat édesanyám ébresztő órája törte meg. Szemeim kipattantak és testemet az édes megkönnyebbülés felszabadító érzése járta át. Éreztem, ahogyan arcomon gurulnak a kövér könnycseppek és hajam homlokomra tapadt, mintha az álombéli köd tükröződne rajta. Anyám kiszállt a szemközti ágyról, vékony alakjára hálóköntöst terített és az ágyamhoz sétált, hatalmas mosollyal az arcán.

Jó reggelt, Walter! - mondta melegen, de arcáról azonnal eltűnt a mosoly, mikor meglátta szörnyű ábrázatom.
Kincsem, jól vagy? Lázad van? – faggatott aggodalmasan és már indult is a lázmérőért.
Nem anya, nem vagyok beteg. Csak...rosszat álmodtam. – vallottam be szégyenkezve. Egy ekkora fiút, mint én, nem szabadna, hogy kikészítsen egy egyszerű rémálom.
Biztos, Walter? Megijesztesz. – felelte anyám vallomásomra kicsit kételkedve.
 Igen, persze. Megyek inkább felöltözöm, mielőtt elkésnék. – sandítottam rá, egyik szememet becsukva.
Walter, a kilenc éved alatt egyszer sem izgatott, hogy elkésel-e valahonnan. – nevetett anyám.
Hát, ezentúl más lesz. – válaszoltam magabiztosan.
Majd meglátjuk. Gyere, elhül a reggelid. – simogatta a hátamat, miközben feltápászkodtam az ágyról.
Ez csak műzli. Az pedig hidegen jó. – morogtam magamban. Eddig tartott az ígéretem, hogy mindig pontos leszek. Megvárom, míg kihül az étel és csak azután készülődök. Miért kell mindent úgy elsietniük az embereknek?
Miközben reggelimet majszoltam, anya bekapcsolta a rádiót és a reggeli szépítkezés mellett együtt hallgattuk az aznap hajnali híreket. Szerettem ezeket a reggeleket, persze, a rémálmomat leszámítva. Biztonságban éreztem magam a házunkban, az anyámmal az oldalamon. Bármennyire próbáltam magam nagyfiúnak beállítani, igenis szükségem volt még a törödésre. Kár, hogy ezt akkor, még nem vallottam be senkinek és menekültem a közös programok elől. Elrontottam. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy napon, mennyire fog hiányozni mindez és hogy vérfagyasztó álmom egyszer majd valósággá válik.



~Prológus

Az éjszaka kísérteties csöndjét, a sűrű villámcsapásokon kívül csak David fülsüketítő sikításai törték meg. Én csendben loholtam utána, ahogyan csak a lábam bírta. Szemeimből patakzottak a könnyek, de a heves zivatar lemosott minden legördülő cseppet az arcomról. Édesanyám által foltozott bakancsom el-el merült a sárban és erről eszembe jutott Ő. Biztosan égre földre keres. Jól ismerem, biztosan nem nyugszik addig, míg otthon nem tudja a kicsi fiát. De most nem gondolhattam erre. Nem számít, hogy mennyire van sötét, hideg és hogy mennyire hiányzik anyám – nem állhattam meg. Nem állhattunk meg. Az életünk volt a tét. A másik két fiú, akiknek velnük együtt sikerült megszöknie a rencsről, a másik irányba menekültek tovább. Több esélyünk volt, ha szétválunk. A vádlim és a térdem már égett a fájdalomtól, fogadom, egész eddigi életemben nem futottam ennyit. Sőt, nem is hittem volna, hogy képes vagyok egy ekkora távra. Mit ki nem hoz az ember fiából a halálfélelem? Gondolataimat puskadörrenés szakította félbe. Lőttek valahol, méghozzá nem is annyira messze. Úgy látszik, mégsem sikerült akkora utat megtennünk, mint amennyit gondoltam. David-del összenéztünk és egyetlen szóváltás nélkül futottunk tovább a semmibe. Még mindig koromsötét volt, de a vihar csendesülni látszott. Megengedtem magamnak egy pillantást hátrafelé, magam sem tudom pontosan miért, talán éreztem, ahogyan rezeg alattam a föld a közeledő gépjármű rezonanciájától. Egy szörnyeteg két sárga szeme világított élénken a messziben, majd ahogyan egyre közelebb és közelebb merészkedett, a szemek nagyobbnak tetszettek és a brümmögő hang is felerősödött. Tudtam, hogy nem tehetek semmit. Nincs esélyünk az autóval szemben. Egy learatott gabonamezőn voltunk és bár, hiába volt éjszaka, így sem láttam esélyt a menekülésre. Ennek ellenére nem lassítottam a lépteimen, azt akartam, hogy ha eljön az idő, mikor elkell magammal számolnom, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassam ; én mindent megtettem a túlélésért. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a lámpa teljes egészében megvilágította gyönge, csuromvizes alakomat. Irtózatos feszítést éreztem a vádlimnál – az előbb érzett izomláz ehhez képest semmisnek hatott. Pillanatokon belül a földön voltam és éreztem az autó forró alvázát szorosan a testem felett.