2014. augusztus 5., kedd

~Chapter 2

   – Állj a falhoz! - utasított anyám, szinte lerángatva az étkezőszékről. Mára egy megrögzött mániájává vált, hogy minden pénteken leméri a magasságomat a hálószobánk ajtófélfáján. Ekkor még egy idióta rögeszmeként gondoltam erre az úgynevezett hagyományra, de most már tudom, anyám egy zseniális elme. Vagy inkább csak egy nagyszerű édesanya.
Muszáj ezt mindig? Kétlem, hogy nőttem volna egyáltalán karácsony óta. – duzzogva hagytam ott majdnem üres műzlistálamat az asztalon és belátva, hogy nincs menekvés, készségesen a megszokott helyre álltam és kihúztam magam. Anya kezében egy vonalzó volt, amit a fejem búbjához helyezett, majd a másik kezében lévő ceruzával meghúzta a jelzővonalat és aláírta az aznapi dátumot. Március kilenc.
Na látod, bogaram, egy egész centivel nagyobb vagy! - mondta kicsit hangosabban és kicsit vidámabban, mint amire szükség lett volna.
De most már gyere, elfogunk késni. – csókolta meg a homlokomat és visszament a szobánkba, hogy előkészítse nekem ruháimat.


Miután elkészültünk kéz a kézben kisétáltunk a házunkkal szemben álló buszmegállóba. Éppen csak, hogy elértük a patkát, a busz megérkezett.

–Jó reggelt Mrs Collins! Walter! - biccentett kedvesen Mr Archler, a sofőr, miközben én egy kedves mosollyal nyugtázva felmutattam a bérletemet, majd hátrafurakodtam és kerestem magunknak két ülőhelyet. Általános iskola. Idén végzek az elemi iskola harmadik osztályával és szerencsére elég jól megy. Anyu szerint, egyszer majd feltalálok valami nagy dolgot vagy akár kijutok a Holdra. Na persze, minden anya ezzel bíztatja a gyermekét a tanulásra. Az út az iskoláig mindig nagyon gyorsan elment, a házak és a táj összemosódott a szemeim előtt, ahogyan keresztülhajtottunk a városon. Nem beszéltünk anyával, még mindkettőnknek reggel volt. Húsz perc buszozás után édesanyám felállt a helyéről és megfogta a kezemet, hogy elkísérjen a leszállóajtóig, el ne essek a nagy fékezésektől. Kirángattam a kezemet a szorításából, talán kicsit ingerültebben, mint kellett volna, de akkor, utáltam még mikor ezt csinálta. Nagy vagyok már, nem esek el. Természetesen, amint elindultam egyedül az ajtóhoz, a busz egy hatalmasat fékezett és én a földre buktam. Anya utánam sietett és felsegített.
Na ezért kell megfogni a kezemet. - mondta egy sokat mondó pillantással. A busz megállt az iskola előtt és egy cuppanós puszi kíséretével leszálltam a járműről. Megfordultam és néztem anyát eltűnni a felszálló emberek tömkelegében. Ő tovább ment, a belvárosban dolgozik a telefonközpontban. Fontos beosztása van, legalábbis a műszakbeosztás szerint. Természetesen mindig ő az aki éjszakázik, de anyagi szempontból nagyon kellett nekünk az a túlóra. Amióta édesapám elment, az addig sem valami kedvező havi jövedelmünk is a negyedére csökkent. Mikor a busz kifordult a sarkon, elindultam az iskola bejárata felé, ahol a barátaim már vártak.

A megszokott időpontban, délután négy órakor anya már az iskola előtt várt, mosolyogva.

–Mi volt a suliban? - kérdezte kedvesen és átfogta a vállaimat, ahogyan a buszmegállóhoz sétáltunk.
–Semmi különös...A dínókról tanultuk. Ja és verekedtem Billy Monkovsky-val. - valottam be, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
–Mi történt? - kérdezte anyám egy cseppnyi aggodalommal az arcán.
–Megütött. - sütöttem le a szememet.
–Visszaütöttél?
–Bólintottam.
–Helyes. - ezen a kijelentésén eléggé meglepődtem.
Látva frusztrációmat, folytatta.
–Első szabály, nem emlékszel? Soha ne kezdd a bunyót, de mindig te fejezd be! Miért ütött meg?
–Mert megütöttem. - húztam el a számát.
–Te ütöttél először? De hát miért? - megálltunk és anya lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézhessen.
–Azt mondta, hogy apa azért ment el, mert nem szeretett. - legszívesebben sírtam volna, de minden felgyülekvő érzelmemet visszafojtottam.
–Szívem, ez nem igaz. Te is tudod, hogy a papa a mennyben van. - magyarázta édesanyám kivörösödő szemekkel.
Bólintottam. Ahogyan feltörtek szomorú emlékeim apám halálával kapcsolatban, rájöttem, hogy édesanyám még itt van velem, ezért félretettem minden gőgömet és újra kisfiúként szorosan megöleltem.
–Holnap elmegyünk a moziba? - kérdeztem reménykedést színlelve, de már tudtam a választ.
–Hát persze kincsem. - anyám arcára hatalmas mosoly ült. – Hát persze. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése