– Állj a falhoz! - utasított anyám, szinte
lerángatva az étkezőszékről. Mára egy megrögzött mániájává
vált, hogy minden pénteken leméri a magasságomat a hálószobánk
ajtófélfáján. Ekkor még egy idióta rögeszmeként gondoltam
erre az úgynevezett hagyományra, de most már tudom, anyám egy
zseniális elme. Vagy inkább csak egy nagyszerű édesanya.
– Muszáj ezt mindig? Kétlem, hogy nőttem volna
egyáltalán karácsony óta. – duzzogva hagytam ott majdnem üres
műzlistálamat az asztalon és belátva, hogy nincs menekvés,
készségesen a megszokott helyre álltam és kihúztam magam. Anya
kezében egy vonalzó volt, amit a fejem búbjához helyezett, majd
a másik kezében lévő ceruzával meghúzta a jelzővonalat és
aláírta az aznapi dátumot. Március kilenc.
– Na látod, bogaram, egy egész centivel nagyobb
vagy! - mondta kicsit hangosabban és kicsit vidámabban, mint
amire szükség lett volna.
– De most már gyere, elfogunk késni. – csókolta
meg a homlokomat és visszament a szobánkba, hogy előkészítse
nekem ruháimat.
Miután elkészültünk kéz a kézben kisétáltunk a
házunkkal szemben álló buszmegállóba. Éppen csak, hogy elértük
a patkát, a busz megérkezett.
–Jó reggelt Mrs Collins! Walter! - biccentett kedvesen
Mr Archler, a sofőr, miközben én egy kedves mosollyal nyugtázva
felmutattam a bérletemet, majd hátrafurakodtam és kerestem
magunknak két ülőhelyet. Általános iskola. Idén végzek az
elemi iskola harmadik osztályával és szerencsére elég jól
megy. Anyu szerint, egyszer majd feltalálok valami nagy dolgot vagy
akár kijutok a Holdra. Na persze, minden anya ezzel bíztatja a
gyermekét a tanulásra. Az út az iskoláig mindig nagyon gyorsan
elment, a házak és a táj összemosódott a szemeim előtt,
ahogyan keresztülhajtottunk a városon. Nem beszéltünk anyával,
még mindkettőnknek reggel volt. Húsz perc buszozás után
édesanyám felállt a helyéről és megfogta a kezemet, hogy
elkísérjen a leszállóajtóig, el ne essek a nagy fékezésektől.
Kirángattam a kezemet a szorításából, talán kicsit
ingerültebben, mint kellett volna, de akkor, utáltam még mikor
ezt csinálta. Nagy vagyok már, nem esek el. Természetesen, amint
elindultam egyedül az ajtóhoz, a busz egy hatalmasat fékezett és
én a földre buktam. Anya utánam sietett és felsegített.
– Na ezért kell megfogni a kezemet. - mondta egy
sokat mondó pillantással. A busz megállt az iskola előtt és egy
cuppanós puszi kíséretével leszálltam a járműről.
Megfordultam és néztem anyát eltűnni a felszálló emberek
tömkelegében. Ő tovább ment, a belvárosban dolgozik a
telefonközpontban. Fontos beosztása van, legalábbis a
műszakbeosztás szerint. Természetesen mindig ő az aki
éjszakázik, de anyagi szempontból nagyon kellett nekünk az a
túlóra. Amióta édesapám elment, az addig sem valami kedvező
havi jövedelmünk is a negyedére csökkent. Mikor a busz kifordult
a sarkon, elindultam az iskola bejárata felé, ahol a barátaim már
vártak.
A megszokott időpontban, délután négy órakor anya
már az iskola előtt várt, mosolyogva.
–Mi volt a suliban? - kérdezte kedvesen és átfogta a
vállaimat, ahogyan a buszmegállóhoz sétáltunk.
–Semmi különös...A dínókról tanultuk. Ja és
verekedtem Billy Monkovsky-val. - valottam be, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga volna.
–Mi történt? - kérdezte anyám egy cseppnyi
aggodalommal az arcán.
–Megütött. - sütöttem le a szememet.
–Visszaütöttél?
–Bólintottam.
–Helyes. - ezen a kijelentésén eléggé meglepődtem.
Látva frusztrációmat, folytatta.
–Első szabály, nem emlékszel? Soha ne kezdd a bunyót,
de mindig te fejezd be! Miért ütött meg?
–Mert megütöttem. - húztam el a számát.
–Te ütöttél először? De hát miért? - megálltunk
és anya lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézhessen.
–Azt mondta, hogy apa azért ment el, mert nem
szeretett. - legszívesebben sírtam volna, de minden felgyülekvő
érzelmemet visszafojtottam.
–Szívem, ez nem igaz. Te is tudod, hogy a papa a
mennyben van. - magyarázta édesanyám kivörösödő szemekkel.
Bólintottam. Ahogyan feltörtek szomorú emlékeim
apám halálával kapcsolatban, rájöttem, hogy édesanyám még
itt van velem, ezért félretettem minden gőgömet és újra
kisfiúként szorosan megöleltem.
–Holnap elmegyünk a moziba? - kérdeztem reménykedést
színlelve, de már tudtam a választ.
–Hát persze kincsem. - anyám arcára hatalmas mosoly
ült. – Hát persze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése